Az elkövetkezőkben azt szeretnénk bemutatni, hogy milyen módon halmozódtak fel magánvagyonok a hazai szocialista rendszerben, illetve, hogy hogyan alakult ki a korszak vállalkozói rétege. Megvizsgáljuk a klasszikus szocialista vállalatirányítási modellt, a rerformszocializmust és az új gazdasági mechanizmust és annak hatásait, majd áttekintjük, hogy hogyan nőtt a vállalati menedzsment befolyása a gazdaságban. Blogposztunk végén áttekintjük a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak egyik legellentmondásosabb jelenségét, a spontán privatizációt.
A szocialista vállalat irányítási modellje
Ahhoz, hogy megértsük, hogy milyen körülmények között, milyen formában jött létre vállalkozói réteg a magyar szocializmus közel 40 évében, elengedhetetlen megismernünk, hogy milyen struktúrában működtek az állami vállalatok, amelyek a gazdasági tevékenységek meghatározó részét lefedték. A következőkben a versenyszféra állami tulajdonban lévő vállalatainak tulajdonosi-irányítási modelljét mutatjuk be. Ezen modell volt jellemző a brezsnyevi Szovjetunió, a honeckeri NDK, vagy épp a magyar kádár-korszak vállalataira.
A modell a hagyományos kétszereplős, megbízó-ügynök modellekkel szemben három szereplőt foglal magában, melyek (1) a paternalista vezér, (2) a párt és az állami bürokrácia, valamint (3) a vállalati menedzsment. Mindhárom szereplő bizonyos szempontból a saját tulajdonának tekintette a vállalatot, jogi helyzettől függetlenül. A hatalmon is ezen három szereplő osztozott, a súlyok az éppen aktuális politikai rendszer függvényében azonban jelentősen különbözőek voltak. Míg a sztálini időkben a paternalista vezér jóval nagyobb hatalommal rendelkezett, mint az állami bürokrácia és a menedzsment, a kádár-rendszerben a menedzsmentnek sokkal jelentősebb szuveneritása volt.
A szocialista vállalatirányítási rendszer fontos jellemzője volt a folyó termelési és a beruházási tevékenységek feletti kontroll éles különválása. A folyó ügyekben a vállalat menedzsmentje viszonylag nagy szabadságfokkal rendelkezett: a napi ügyekbe, a termelésbe, az operatív irányításba a pártállami vezető vagy a bürokrácia nem szólt bele. Ez természetesen hatékonysági kérdésként is értelmezhető: az államnak kapacitása sem volt ilyen szoros irányítási struktúra kialakítására. Ezzel szemben a beruházási döntések minden korszakban, mindenhol a keleti blokkban az állam hatáskörében maradtak, mivel ez a magasabb szintű gazdaságirányítás egy igen jelentős eszköze volt.
Kornai János kutatásaival összhangban részben ezen vállalatirányítási rendszernek köszönhetjük a szocialista rendszer számos sajátosságát. Ennek hatására alakult ki a puha költségvetési korlát, amelynek értelmében a szocialista vállalatok gyakran és jelentős mértékben túlléphetnek pénzügyi korlátjaikon, mert ezen vállalatokat az állam úgyis kimenti; a tervalku; a mennyiségi hajsza vagy az állami vezetők paternalisztikus magatartása.
A klasszikus szocialista vállalatirányítási rendszer éppen azért alakulhatott ki, mert a vállalat nem kellett, hogy szembesüljön valódi piaci mechanizmusokkal. A vállalati menedzsment számára biztosítva volt a megfelelő piaci kereslet. Ezen irányítási rendszer hatékonyságával kapcsolatos aggályokra csak akkor derült fény, amikor a rendszerváltással megjelent a piacgazdaság Magyarországon.
A reformszocializmus Magyarországon
A szocializmus klasszikus gazdasági rendszerétől Sztálin 1953-as halálától kezdve Magyarország egyre erőteljesebben távolodott, ezzel párhuzamosan kezdtek kialakulni a magángazdaság kezdetben még burkolt, majd egyre látványosabb formái.
A korai ‘60-as évek tendenciái
A magángazdaság első megjelenése az 1960-as évekre tehető, amikor megindult a “mezőgazdaság szocialista átszervezése”, vagyis a parasztság termelőszövetkezetekbe kényszerítése. Ezen intézkedést a hatalom úgy probálta elfogadhatóbbá tenni, hogy engedélyezték az úgynevezett háztáji gazdaságok megtartását és azok önálló művelését. A háztáji a második gazdaság, vagyis a fő munkahely mellett végzett gazdasági tevékenységek összességének az egyik legmeghatározóbb eleme volt. Az átlagosan egy hold méretű háztáji gazdaságokban intenzív növénytermesztés és állattenyésztés folyt, ezen javak felett pedig a termelők szabadon rendelkezhettek, a terményeket és állatokat a gazdák szabadon piacra vihették. A jelenség különösen az állattenyésztésben volt számottevő, mivel az újonnan létrehozott állami nagyüzemek nem rendelkeztek az állatok számára elegendő férőhellyel. A háztájizás gazdasági szerepe mellett fontos politikai funkciókat is betöltött: lehetővé tette az állam számára a falusi élelmiszerkereskedelem fokozatos kiépítését, illetve tehermentesítette a gazdaságot azáltal, hogy a szövetkezeti tagok saját fogyasztásukat önállóan megteremtették. A háztájizók komoly támogatásokat kaptak a termelőszövetkezetektől gépi munkában, takarmányban, vetőmagban.
Ugyancsak az 1960-as években vált nyilvánvalóvá a legtöbb szocialista ország számára, hogy a központi tervutasításra épülő gazdasági rendszer békeidőben egyszerűen nem fenntartható. A fogyasztói igények nem tervezhetők, a rendszer nem ösztönzi a szereplőket a hatékonyság növelésére, a lakosság igényeként megjelent a termékválaszték, és világossá vált az is, hogy a rendszer hatására kialakuló hiány a korrupció melegágya. Minden bizonnyal ezen korszakban keresendők a mai “okosba’ megoldjuk” terminológia gyökerei is.
A ‘60-as évekre összességében a gazdasági fellendülés volt jellemző, azonban a pártvezetés felismerte, hogy az ország tartalékai kimerülőben vannak. Az MSZMP KB a gazdasági mechanizmus reformjáról szóló határozatában a következőkkel érvelte meg egy újfajta gazdasági rendszer kidolgozásának szükségességét:
“(...) a gazdasági növekedés korábbi fontos forrásai, tartalékai erősen kimerülőben vannak, s a jövőbeni gyors növekedés csakis a gazdaság belső tartalékainak intenzívebb feltárása, a műszaki fejlődés meggyorsítása révén lehetséges. A reform politikai fontossága mindenekelőtt abban rejlik, hogy a tömegek életszínvonalának jövőbeni gyorsabb emelését hivatott biztosítani, s arra törekszik, hogy az egyes dolgozó életszínvonala a jelenleginél jobban függjön munkája társadalmi hasznosságától, egyéni teljesítményétől és a kollektív munka eredményességétől. Politikai cél továbbá, hogy megszüntessük az egyéni kezdeményezést és felelősséget gátló, túlzott kötöttségeket, visszaszorítsuk a bürokratikus tendenciákat.” - Az MSZMP KB határozata a gazdasági mechanizmus reformjáról, 1966. május 26–27.
Az új gazdasági mechanizmus
A gazdaság működésének racionalizálása változó intenzitással napirenden volt már ‘53-tól kezdve, azonban a politikai vezetés csak a ‘60-as évek közepén kötelezte el magát az átfogó reformok mellett. Ez azért vált egyre sürgetőbbé, mert a gazdasági növekedés extenzív forrása, a mezőgazdaságból az iparba áramló népesség egyre csökkent. A mezőgazdaságban dolgozók aránya az 1949-es 54 százalékos szintről 1960-ra 38 százalékra, 1970-re 25 százalékra csökkent. A reform három főbb elemből tevődött össze:
- Decentralizáció: A klasszikus szocialista vállalati modellhez képest lazult az állam hatalma a beruházási és termelési döntések felett, növelve ezzel a vállalati menedzsment szerepét.
- Új árrendszer bevezetése: A reformmal kerültek bevezetésre a rögzített, a maximált és a szabadon mozgó fogyasztói árak. Egyes termékek, jellemzően az alapvető élelmiszerek árai továbbra is államilag rögzítettek maradtak, azonban megjelentek az államilag maximalizált árak, ekkor a vállalatok szabadon határozhatták meg áraikat az elméleti maximumig; illetve a szabadáras termékek, melyek esetében a piaci keresleti és kínálati viszonyok érvényesültek.
- Bérrendszer reformja: Az új gazdasági mechanizmus hatására a korábbinál jóval szabadabb, teljesítménytől függő bér-és jövedelemszabályozás vált lehetővé. A magasabb képzettség, nagyobb felelősség és az eredményes munkavégzés a bérekben is lecsapódott.
A reform azonban nem kérdőjelezte meg a tervezhetőséget, a felülről szabályozást és a párt irányító és kezdeményező szerepe továbbra is domináns maradt. Azzal együtt, hogy a rendszer nem nyúlt a tulajdonviszonyokhoz, lehetővé tette a termelőszövetkezeti melléküzemágak kialakulását, ahol ipari termelés és szolgáltatás folyt. A termelőszövetkezeti gazdálkodás kötöttségeinek csökkenése, illetve az egyre növekvő vidéki munkaerőfelesleg hatására egyre többen fogtak melléküzemági termelésbe és a rendszer is elnézőbb volt a korábbi évekhez képest, így szélesedett az egyre kevésbé rejtett második gazdaság.
Az évtized végére a rendszer felismerte a kisiparosok és a kiskereskedők szükségességét is, illetve új kisvállalkozói formák jelentek meg. A kisvállalkozói réteg gyarapodott. A már említett háztájizás mellett érdemes még néhány alapfogalommal megismerkednünk.
A szocialistasodik gazdaság szótára, a teljesség igénye nélkül:
- Fusizás, maszekolás: főállású munka mellett, mellékállásban, sok esetben titokban végzett munka, amellyel a munkás esetenként saját főnökét is megkárosította. A fusizást jellemzően a munkáltató tulajdonában lévő eszközökkel, alapanyagokkal, infrastruktúrával végezték. “Az éjjelesben mindig ment a fusizás.”
- Gebin: a pártállami időkben végzett vendéglátói vállalkozás pontos elszámolási kötelezettség nélkül. “Nézd meg a Jenőt, igazi gebines, aztán csak összejött neki egy új Wartburgra.”
- (V)GMK: (vállalati) gazdasági munkaközösség. A vgmk-k nem valós társaságok, hanem a vállalatok munkatársaiból álló csoportosulások, amelyek a vállalat eszközeit felhasználva, a vállalat üzemeiben termelve pluszmunkákat vállaltak. Az anyavállalattal vagy külső partnerekkel szerződtek, jellemzően általános üzemi költségeket nem fizettek tevékenységük után. “Még pár hónap gmk-zás és felépül a víkendház.”
Mindezen tevékenységek hatására megindult a hazai magánvagyon felhalmozódása. Ez közel 25 évig, a rendszerváltásig tartott. Ez alatt az időszak alatt ugyan az állami vállalati tőkéhez távolról sem hasonlítható, mégis jelentős vagyon halmozódott fel a lakosság körében. Jelentőségét csak növeli, hogy a korszakban nagyon kis kezdőtőkével is értelmezhető bevételt generáló vállalkozást lehetett indítani. Kicsit kontextusba helyezve az akkori viszonyokat, érdemes megemlékezni a balatoni lángossütőkről és fagylaltosokról, akik kis túlzással a kádár-kor újgazdagjai voltak. A magánvagyonok halmozódásával megjelentek az infrastrukturális feltételek is: jogászok, banki hitelezők segítették így vagy úgy a magyar kisvállalkozókat.
Kiemelten fontos azt is megemlíteni, hogy a korszak kisvállalkozói aligha feleltethetők meg a mai kisvállalkozói szerepfelfogásnak. A jelen vállalkozójának egyik meghatározó jellemzője, hogy tevékenységével kockázatot vállal. Mivel azonban a második gazdaságban végzett tevékenységek gyakran állami eszközökön, másodállásban, biztos egzisztencia mellett folytak, ez akkoriban csak korlátozottan valósult meg. A következő, 1988-as forrás ezt remekül szemlélteti:
“Nincs még egy olyan ország a világon, ahol a lakosság olyan nagy hányada tanulna vállalkozni, és ez mégis úgy történik, hogy a régi kereteket nem kellett összetörni, lehetővé vált a politikai hatalom kontinuitása. Nálunk a lakosság kétharmad része igen biztonságos vállalkozói iskolába járhat. A munkaviszonyból vagy nyugdíjként megkapja a létminimumhoz szükséges biztonságos fizetést, és igénybe veheti az állam szociális ellátását. A biztos fix mellett viszont bőven van lehetősége kisvállalkozásokra. Ez a kockázat nélküli vállalkozás teljesen új a társadalmak történetében.” - Kopátsy Sándor, 1988; idézi: Mihályi Péter
Az ezen elemekből összeálló jelenséget nevezhetjük akár a szocialista startup modellnek.
Az állami vállalatok további önállósodása
Az állam az új gazdasági mechanizmussal, majd azt követően, a ‘70-es években is jelentős mértékben decentralizálta a vállalati működést. Ezen folyamat csúcsosodott ki 1985-ben, amikor a vállalatok 80%-ánál önkormányzati formát vezettek be. Az önkormányzó vállalatot a vállalati tanács, a közgyűlés és a küldöttgyűlés irányította. A vállalati tanács 50 százalékát maguk a munkavállalók választották. Az állami szervek ekkorra csak törvényességi felügyeletet gyakoroltak a vállalatok felett. A menedzseri réteg ráeszmélt, hogy a rendszer fokozatos bomlása hatására egyre kedvezőbb helyzetbe kerülnek, így szép lassan beindult a spontán privatizáció, ami sok visszássága okán közgazdászok, jogászok és politikusok körében a mai napig heves viták kiváltására alkalmas.
A spontán privatizáció
A folyamat az 1988. évi, Gazdasági társaságokról szóló VI. törvény hatályba lépésével kezdődött, és az Állami Vagyonügynökség 1990 márciusban történt megalakulásáig tartott. Egyesek az állami vagyon, a cégek felsővezetői és külföldi tőkések általi szétrablásaként definiálják, mások a privatizáció folyamatának bár alulszabályozott időszakának tartják, ami számos visszaélésnek biztosított teret, pozitív hatásait is jelentősnek tartják. A spontán privatizációt lehetővé tevő törvényi keretrendszer ugyanis megnyitotta az utat a külföldi működőtőke tömeges beáramlásának – amire a kiszáradt magyar piacnak hatalmas szüksége volt –, illetve módot nyitott arra, hogy az állami vállalatok egy része a cég menedzsmentjének formájában szakértői kezekbe juthasson.
Tipikus formája során bár számos jogi és számviteli kiskaput kihasználtak, a legtöbb esetben egyértelműen nem nevezhető egyszerű lopásnak. A folyamat során az állami nagyvállalatok menedzsmentje a vállalatok gyáregységeit társasági formába szervezték, amikbe az eszközöket lényegesen áron alul juttatták be az anyavállalatból apportként (olyan nem pénzbeli sajáttőkeelem, ami például ingatlan, ingóság, vagy szellemi alkotás formájában kerül a vállalatba), míg saját részükről lényegesen felülértékelt szellemi tulajdonnal járultak hozzá. Így ezek a vegyesvállalatok jóval nagyobb arányban kerültek a vállalatvezetők kezébe, mint az indokolt lett volna.
A spontán privatizáció meghatározó szereplői voltak külföldi tőkések is, akik szívesen szálltak be ilyen konstrukciókba, ezt a külföldiek magyarországi befektetéseiről szóló 1988. évi XXIV. Törvény tette lehetővé, ami biztosította a külföldi tőke tulajdonába került vállalatok immunitását esetleges újabb államosítások esetén. A menedzsment két alapvető okból volt érdekelt a külföldi tőke bevonásában. Egyrészt ők maguk gyakran tőkehiányban szenvedtek, másrészt egyértelmű állami törekvés volt a külföldi tőke bevonzására, ennek keretein belül pedig többéves adókedvezményt lehetett elérni (három éven át: 55, 35, majd végül 25%).
A vállalatok működésére és értékére ekkoriban az államnak már csak korlátozott rálátása volt, azonban a munkavállalók egy része a vezetésen túl is láthatta és érthette, hogy mi történik pontosan. Meg kell jegyezni azonban, hogy ők sem voltak érdekeltek abban, hogy kifogást emeljenek a vegyesvállalatok létrehozásának körülményeivel kapcsolatban, hiszen egyrészt ezek a vállalatok gyakran átvették a munkavállalókat is, másrészt az adókedvezményeknek köszönhetően magasabb fizetést tudtak biztosítani alkalmazottjaik számára, mint korábban.
Bár már az előbbiekben leírt privatizációs technikák sem nevezhetők morálisan kifogásolhatatlannak, a legnagyobb problémát mégis az jelentette, hogy számos vállalat privatizálása esetén nem álltak meg ezen a szinten. A privatizáció későbbi időszakához hasonlóan itt is számos tudatos és leginkább az egyszerű lopáshoz hasonlítható kifosztási technikára volt példa, amikor az állami vállalat teljes lecsupaszítását követően olyan visszakövethetetlen céghálózatba mentették ki a vagyont, ami később már nem volt visszafejthető a hatóságok számára, kiüresedett, eladósodott monstrumokat hagyva maguk után. Mindezzel párhuzamosan meg kell jegyezni, hogy ebben az időszakban, azaz három év alatt 300 millió dollár működőtőke befektetés érkezett hazánkba, ami körülbelül másfélszerese az azt megelőző 15 évben összesen elért összegnek. Emellett pedig bár joggal megkérdőjelezhető, hogy a legjobb módon-e, de megkezdődött számos állami vállalat magánkézbe történő átcsoportosítása, ez pedig lendületet adott az Állami Vagyonügynökség létrejöttével elindult hivatalos privatizációs folyamatnak.
