Adott egy ország, amelyet a Világbank a gazdasági fejlettsége alapján kiemel a latin-amerikai országok közül. Ezután gazdasági és politikai válságok, valuta krízisek és két elvesztegetett évtized után új rezsim kerül hatalomra, amely a korábbi elittel szembe helyezkedve, populista jelmondatokat hirdetve, és az elnyomott nép bajnokaként ölt alakot.  

Új idők új szelét hozta Hugo Rafael Chávez Frías, akit 1998 február 2-án 56,2%-os támogatottsággal elnöknek választanak. A grandiózus ígéreteket tettek követik: belefog az állam átalakításába azzal a céllal, hogy megállítsa az elburjánzó korrupciót, javítsa a szegények helyzetét, és a bonyolult, bürokratikus folyamatok helyett személyes irányítással érjen el eredményeket. 1999-ben az alkotmányozó nemzetgyűlést összehívva lecseréli az 1961-ben elfogadott és életbe lépett alkotmányt.

A bőkezű szociális programjainak hála a gazdaság helyzete nem hogy nem javult, hanem jelentősen romlott, miközben Chávez támogatottsága egyre emelkedett. A látszólagos sikereken felbuzdulva az önnön dicsőítés sem maradhatott el, a külső kommunikációban megjelent a 21. századi szocializmus „mintája”. Ugyanakkor a gazdasági átalakítás által okozott problémákat, - amelyek még az alappillérnek számító olajipart sem kímélték - elfedte az olaj világpiaci árának emelkedése. Így, habár nem fenntarthatóan, de a jövő terhére finanszírozottá vált az új hatalmi rendszer kiépítése. Természetesen a hatalom fenntartásának igénye végett kiépültek azok a rendszerek is, amelyek ellen Chávez eredetileg harcba indult: a bürokratikus állam és a mértéktelen korrupció. A „jóléti” intézkedések mellett azonban nem maradtak el a hatalom megszilárdítását és az ellenzék ellehetetlenítését, sőt olykor felszámolását hivatott lépések sem.

Egészen a 2013-ban bekövetkezett haláláig 14 éven keresztül vezette az országot, amelyben ugyan látszottak a problémák, de a 14-ig növekvő világpiaci olajár elfedte a strukturális hibákat és a rendszer instabilitását.

Az állandósult válság

Chávezt Nicolás Maduro követte az elnöki székben, akit Chávez személyesen választott utódául. Az elődje nyomdokain haladva a buszsofőrből lett államférfi folytatta az ország leépítését. Újabb ellenségképek keresése – elsősorban a külföldi média és gazdag ellenzék képében – hivatott legitimálni a hatalmát. Az elnöksége alatt kialakuló súlyos recesszió megfékezéséhez a hatalom ismét a piac mechanizmusait csorbító intézkedésekhez folyamodik. Az alapvető termékek árának hatósági árszabásával azonban csak ront a helyzeten. Mivel az ország egyetlen értelmezhető export terméke az olaj, amelynek az ára nagyon alacsony, az eladósodottság pedig magas, így az ország fokozatosan feléli deviza tartalékait, miközben kénytelen a bolivart leértékelni. Az alacsony árak a termékek általános hiányához, majd ezen keresztül a feketegazdaság rohamos expanziójához és mindennapossá válásához vezetett.

Maduro győzelme már a 2013-ban is vitatott volt, az azóta meghozott döntések, a kilátástalan gazdasági helyzet és a harc a hatalmon maradásért kiélezett helyzetet teremtett. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Venezuelában létrejöjjön az elkeseredett küzdelem és tüntetés a reformokért, valamint Maduro távozásáért. A zavargások és összecsapások már több tíz emberéletet követeltek, a felbőszült tömeg már Chávez szobrát sem kíméli.

Egy gazdaság romjai

            Miután bemutattuk a kialakult helyzethez vezető történelmet,  szeretnénk érzékeltetni a venezuelai gazdasági válság mélységét és a feketegazdaság szerepét. Amióta az olajár zuhanásának köszönhetően megroppant a gazdaság, nem a versenyképesség növelésében keresték a gondok megoldását, hanem a piacok szabályozásában és a verseny szinte teljes eliminálásában, ami teljes káoszhoz vezetett.

            Kevés a megbízható információ, de egy, a Venezuelai Nemzeti Banktól kiszivárgott jelentés szerint 2016-ban 18,6 százalékkal csökkent a gazdaság és 800 százalék volt az infláció. 2017-re 2200 százalékot vár az IMF. A rendszer működését jól jellemzi, hogy miután kiszivárgott az információ, amit minden valamire való jegybank rendszeresen közöl, az intézmény elnökének távoznia kellett.

            A hiperinfláció szükségessé tette egy új pénz bevezetését, miután néhány boltos már nem is számolta, hanem kilóra mérte a bankjegyeket. A kormány megígérte, hogy az új bankjegyek a mostani 20.000 bolivarnak megfelelő értékig lesznek denominálva, és a bevezetés első lépéseként, három napos határidővel megszüntette az addigi legnagyobb bankjegy, a 100 bolivar érvényességét.

 A venezuelaiak három napon át álltak sorban a bankok előtt, hogy a bankjegyeiket még kisebb értékű bankjegyekre váltsák, hogy aztán később azokat válthassák át az új, nagy értékű bankjegyekre, de az újak végül csak nem akartak megérkezni. A bevezetésre még mindig nem került sor, de a 100-as bankjegyeket legalább mégse vezették ki.

A bolivarnak bár van egy hivatalos árfolyama, az közelében sincs a valódi piaci értékének, a rezsim csak a látszat kedvéért jegyzi, kereskedni nem lehet rajta. Hivatalosan 1 USD 10 bolivart ér, de a valóságban, tehát a feketepiacon ebben a pillanatban (2017.05.05.) 5106 az árfolyam. Ez különösen figyelemre méltó annak fényében, hogy november végén még csak 2000 körül volt. A valódi, feketepiaci árfolyamot a dolartoday.com közli, amit egy alabamai bolti dolgozó üzemeltet, aki nem mellesleg venezuelai politikai menekült. Ez látványosan be is mutatja, hogy mi történik, ha az államilag szabályozott piacok miatt a kereslet és a kínálat nem tud egymásra találni: virágzik a feketegazdaság.

A kereslet és a kínálat egymásra talál

Az államilag fixált árak a boltokban üres polcokhoz vezettek. Hiába olcsóak a termékek, ha azon az áron senki nem akarja eladni. Az Economist interjúalanya Caracasban vásárol mosóport. A hivatalos ára 32 bolivar, de ezen az áron természetesen sehol sem kapni. Feketén be tudja szerezni 400-ért, de még így is jól jár, mert a falujában aztán 600-ért tudja eladni (bő egy éve, azóta már ki tudja, hol tartanak az árak).

Akik nem akarnak feketén kereskedni, alternatív módokon kerülik meg az állami szabályokat. Néhány leleményes kereskedő elkezdte fokhagymával ízesíteni a rizst, és mivel a fokhagymás rizsre nincsen államilag szabályozott ár, azt már piaci alapon tudják árulni.

A katasztrofális helyzet ellenére úgy tűnik, a rezsim nem akarja feladni a szocialista populizmust a piaci verseny javára, ami nem sok jót vetít előre. A gazdaság utolsó reménye az emelkedő olajár maradt, de ehhez is kétségek fűződnek. 21 dollárról már 45 dollárra emelkedett a hordónkénti árfolyam 2016-ban, de ez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy a venezuelai gazdaságot talpra állítsa. Ennek oka elsősorban az, hogy az állami olajvállalatot is sikerült a káoszban lerontani, így az országon egyértelműen csak egy átfogó gazdasági és politikai reform segíthet. Már 2016-ban bőven 100 dollár fölötti olajár kellett volna a költségvetés egyensúlyban tartásához, az azóta eltelt év pedig nem hozott javulást.